A kemény elektronikus zene és a súlyos metalcore-deathcore hangzás szónikus robbanásával találhatták szemben magukat azok, akik elcsíptek egy jegyet a The Browning június 17-i koncertjére. A két zenestílus ötvözésével ikonikussá vált amerikai banda ugyanis európai turnéja közben célba vette az Analog Music Hall nagytermét is, a klasszikusabb deathcore-ban utazó Cabal zenekarral karöltve. Két fő kérdés merült fel tehát, miközben elkezdtek szállingózni a bandás pólók és a fémnyakláncok az Andor utcai villamosmegállóból. Vajon mennyire fognak majd danszolni a metalheadek, és mennyire szállnak be a pogóba a technós arcok?
Az est berobbantásáért felelős, 2015-ben alakult dán Cabal bizony nem húzta az időt, egyik pillanatról a másikra árasztott el minket deathcore számok megállíthatatlan záporával. Ahhoz képest, hogy a teljes, ötfős taglétszám helyett csak hárman álltak színpadra (Andreas Bjulver – ének, Dennis Hursid – gitár, Mikkel Hvam – dob), meg kell hagyni, egészen szikár és ütős bulit nyomtak nekünk a srácok. Bár jó lett volna a teljes formációt a színpadon tudni, nagy elismerés nekik, hogy
hangzás tekintetében így sem érzékeltünk hiányt.
Bjulver közvetlen kommunikációja a közönséggel és a zenekar pörgős energiája már az első három-négy szám után beindította a nyakizmokat és természetesen a pogót is a placc közepén. A Cabal évek óta magabiztosan hozza a sallangmentes, bele-az-arcodba-deathcore hangzását, így a koncert közben sem volt okunk unatkozni.
Konzekvensen váltakoztak a zúzós riffek, a pincéig lehangolt chugging és a kegyetlen breakdownok. Kiemelkedően nagy zúzda és wall of death alakult ki a Redemption Denied és a Violent Ends közepette, és helyenként elektronikus textúrák is felcsendültek, például a Snake Tongues formájában, amelyeket akár főbiccentésként is értelmezhetünk a headliner The Browning felé. Váratlan része volt a koncertnek viszont az, amikor
Andreas Bjulver frontember felhívta a figyelmünket, hogy itt ma bizony nincs merch pult.
Az utóbbi időkben egyre égetőbbé vált a zenekaros cuccok árusítása utáni kötelező adó vagy jogdíjfizetés kérdése a koncerthelyszínek felé. Bjulver hangsúlyozta, hogy a merch a zenekarok elsődleges bevételi forrása, de ilyen áfák és jogdíjak mellett (főleg, ha a koncerthelyszín is részesedést szeretne), egyszerűen nem éri meg árusítani azokat. Így nemes egyszerűséggel, a közönség felé kifejezve hálájukat, inkább ajándék formájában bedobtak jópár sapit, pólót és felvarrót a tömeg soraiba, hogy ne távozzunk szuvenír nélkül.
A 2005-ben útjára indult The Browning egyike azon zenekaroknak, amelyek anno elkezdtek kísérletezni az elektronikus zene és a ’core zenék összeütköztetésével a 2000-es és 2010-es évek környékén. A friss zsáner akkoriban az electronicore elnevezést kapta. Műfajon belül is lényeges eltérések mutatkoztak meg az egyes zenekarok között a kísérlet megvalósításának formátumában. A legtöbb zenekar esetében inkább a mainstream elektronika mint egyfajta önálló extra réteg húzódik az ismert metalcore hangzásvilágra.
A The Browning viszont a kezdetektől fogva szerves részeként inkorporálja az eleve szélsőségesebb elektronikus zsánereket
– mint a hardstyle, a techno vagy az industrial – a súlyos gitárok és kegyetlen dobok világába. A kísérlet ráadásul tökéletesen sikerült. Albumról albumra olyan karakteres zeneszámokkal és emlékezetes technohimnuszokkal robbantják be a hangfalakat, amelyektől még a diszkógömb is darabjaiban hullik le a plafonról. Nem csoda, hogy a közönség szemében ők már meg is haladták az electronicore címkét, és újabban rave metalként hivatkoznak rájuk. A Jonny McBee által alapított, kezdetben egyemberes projekt mára igazi teljes zenekaros bombává nőtte ki magát. Bár számos tagcserét megéltek, minőség és stílushűség tekintetében egyszerűen nem tudnak hibázni. A jelenlegi felállásban Keenan Bivens (dob) és Akeem Bivens (gitár, basszus, háttérvokál) egészítik ki a csapatot.
Nehéz is volt elhinni, hogy tényleg csak hárman állnak a színpadon. A srácok hatalmas hangzással és energiával vertek oda már az első számmal. Tényleg egy fesztiválszintű buli kerekedett az egyébként szűkösebb koncertterem falai között. A Burn This World [EVOLVED] című új album valójában a 2011-es eredeti lemez dögös újragondolása, így a régről ismert klasszikus The Browning-tételek még sötétebb és veretesebb köntösben rúgták ránk a színpad előtti kordont.
A banda első nagylemezeként ez jelentette anno a fentebb említett kísérletezés egyik legikonikusabb alapkövét is.
Nemcsak a zenekar, hanem az egész electronicore stílusának történetében is egy meghatározó albumról beszélhetünk, melynek jelentősége mára csak tovább erősödött. Az olyan instant bangerek, mint a Bloodlust és a Time Will Tell igazi emberhullámot indított meg a pokoli sötétben felvillanó lila és zöld diszkófények zűrzavarában. Kiszámíthatatlanul váltogatva a deathcore legmorcosabb breakdownjait és a hardstyle kegyetlen veretését. Azt hiszem, ezen a ponton azok, akik esetleg „vakon” érkeztek a koncertre, rájöhettek, hogy itt bizony egy váratlanul hatalmas buli van kialakulóban.
A régimotoros „Barnulók” mellett az újabb rajongók is örömüket lelhették abban, hogy a koncert gerincét adó korong mellett főleg az eggyel korábbi, OMNI lemezről ismert olyan állatságok is elhangoztak, mint a Poison, a Wake Up és a Hivemind. A helyzet az, hogy a deathcore nem épp egy vidám zsáner. Természetesen a legnagyobb deathcore ikonok dekára kimért pusztítása és az underground formációk embertúli zenekreálmányai is örömmel töltik el mindannyiunk szívét. Ez az öröm inkább a súlyok és a pusztítás energiáján keresztül szabadul fel. A The Browning viszont – ki merem jelenteni – úgy áll a zsáner legnagyobbjai között, hogy
ezt a pusztítást tökéletesen tudják ellensúlyozni a legnagyobb banger melódiákkal.
Úgy csatornázzák be a felszabadult és örömteli partyhangulatot, hogy az egyetlen pillanatra sem érződik giccsesnek, klisésnek vagy öncélúnak. Sőt, a The Browning talán legnagyobb erőssége az, hogy nemcsak alapból a deathcore zsánerben, hanem az elektronikus oldalról is kiforrott és stílusos hangzásvilágot tudnak hozni. Minden feszes riffre vagy breakdownra jut egy emlékezetes techno vagy hardstyle téma, amit utána még napokig dúdolgatunk magunkban.
Ha a közel másfél órás robbanás eddig nem terített volna le minket, akkor íme egy újabb váratlan fordulat. Egyszer csak bekúsznak az Eiffel 65 ikonikus slágerének, a Blue-nak a kezdő dallamai. Igen, a „dabu dí dabu dá”-féle.
Mégis mit keres ez egy deathcore bulin?
Hát azt, hogy a The Browning a ’90-es évek végének egyik legnagyobb dance slágerét a saját receptje alapján, mélyre hangolt gitárral és breakdownokkal megfűszerezve szabadítja a közönségre, ezzel egy hatalmas poénnal is megkoronázva az estét. Jonny McBee is felhívta a közönség figyelmét, és kifejtette ellenvetését a zenekaros cuccok árusítása körüli nehézségek kapcsán. A banda hálás köszönettel vett minket célba ajándékba szánt saját mintás nyakpántokkal, amiken a zenekar logója és az OMNI albumról ismert grafika nézett vissza ránk.
Nagy várakozással érkeztem a The Browning koncertjére, és kíváncsian vártam azt is, hogy a Cabal hogyan tudja megragadni a közönség figyelmét egy ennyire karakteres headliner előtt. A Cabal remekül hozta a formáját és a taglétszámlimit ellenére is egy pofás klubkoncertet hozott össze.
A The Browning pedig egy nagyszabású és ízig-vérig profi deathcore élményt nyújtott
a legbulizósabb fajtából. A banda energiája és a közönség reakciója is bizonyítja, hogy minden elképzelést felülmúltak. Ki gondolta volna, hogy egy random nyári hétköznap este akkora zúzdát kapunk az arcunkba, amely potenciálisan az év egyik legjobb koncertjeként állhat majd az év végi listákon? És igen: végül danszoltak a metalheadek meg pogóztak a technós arcok is. De ez a határ végül teljesen fel is bomlott, ahogy az embertömeg megállíthatatlan mozgással mosódott össze a The Browning szónikus robbanásának lökéshullámaitól.
The Browning, Cabal, Analog Music Hall, Budapest, 2026. június 17.
Borítókép: Live Nation
